Egy karcagi Miska-kancsó miniatűr másolata az 1970-es évekből és egy indiai víztároló az 1800-as évekből. Az egyik egy dísztárgy makettje, a másik létfontosságú tároló volt. Mindkettő eredeti funkcióját elhagyva (alkohol-/víztárolás), érintéstől, portól óvva, üveg mögött látható.

A Néprajzi Múzeum Kerámiaterében több mint 3000 tárgy kihelyezéséről gondoskodtunk. Dél-Amerikától Lappföldig, néhány ezer évestől a néhány hónaposig. Többségük tárolásra szolgált, sokban alkoholt (mezcal, szaké, pálmabor), és rengetegben vizet, tejet, teát tartottak.

,A Miska és a víztároló a Kerámiatér bal oldali szányát nyitja – a kategorizáló, rendszerező bal agyféltekés gondolkodást szimbolizálva. Jobb oldalon a Színek, Hangok, Ízek témák követik egymást, huszonegy másikkal, 40 méteren át, a Szertartásokig. Már nem használati tárgyak, már nem ünnepiek.

Az eredeti funkciójukat elveszített tárgyak kirakatba és idézőjelbe kerülnek. Átértékelődnek, mint egy hétvégi borvacsora alkoholböjt idején.

A kancsó a múzeumban már nem egy kunsági család ünnepi borkitöltője, a víztároló már nem egy indiai falu létfontosságú vizesedénye, hanem leltári számmal és QR-kóddal ellátott kiállítási exponátumok. A világ különböző tájairól és korszakaiból érkeztek, eltérő élettörténettel. Most egymás mellé kerültek egy múzeumban, és új célt szolgálnak.

A társas együttlétnél a cél megmarad, a kontextus ugyanúgy módosul, mint a múzeumi tárgyaknál. A szalonspicc vajon mindig laza és közvetlen, mint a mediterrán éghajlat, a józanság talán mindig rideg és merev, mint az északi időjárás? Van, hogy ilyen szélsőségesen alakul a párhuzam, és van, hogy finomabban. Verziók és árnyalatok. Felfedezésre hívnak. 

#száraznovember #múzeumterápia #neuromuzeológia