“Nem vagyok egy Aphrodité és nem vagyok az a szétcsúszott némber sem, akinek néhanapján érzem magam.” 
Kedves kliensem folyamatosan visszatérő panasza, hogy a kulcscsontjától lefele nem érzi magáénak a testét. Az nem az övé, mondja, csak egy magával hurcolt valami, ami az elmúlt évek gondjaival és bajaival rárakódott. Csupa fájdalom és halmozódó teher…
Milyen testben lakunk? Örököltben? MIndennapoktól lerobbantban? Pszichésen kompenzálóban?
Vagy van az középút, egyensúly, ahol vállaljuk: saját testünk, kaptuk, alakítjuk, ahogy tudjuk.
Az egyenlet egyik oldalán sorakoznak a pesszimista változók: erősödő fájdalom, kapkodó lélegzetvétel, növekvő stressz, lehetetlen órarend.
Meglepő, de ezen az oldalon csak keveset tudunk változtatni. Magától javul (kiegyenlítődik) ha megfejtjük a képlet túlfelét.
No és mi van az egyenlet másik oldalán? Lustaság? Félelem a változástól? Elveszett belső Aphroditénk árnyéka? Egy esetlen kislány, aki megtanulta: belőle sose lesz balerina?
Keresni ér. 

Illusztrációk
Ismeretlen antik szobrász: Aphrodité (pxhere)
Pablo Picasso: Nő piros karosszékben, 1931